2012. október 9., kedd

Itt marad a magyar szenvedés, Máté Gábor

Itt marad a magyar szenvedés, reménytelenség



Miért listavezető Magyarország az öngyilkosságban és az alkohol okozta halálban? Hogyan láthat egy pszichoterapeuta a páciens szavai mögé? Mit jelent az, hogy "ha én nem mondok nemet, akkor test fog"? A sóvárgás démona és A test lázadása címmel jelent meg magyarul két könyve a Budapesten született, majd 1957-ben családjával Kanadába vándorolt világhírű orvosnak, Máté Gábornak. Interjú.
Mindig is szeretett volna könyvet írni, de elmúlt 50 éves, amikor megjelent az első, mindig is szeretett volna orvos lenni, először mégis tanár lett. Mi az oka a késleltetésnek?
28 voltam, amikor beiratkoztam az orvosi egyetemre. Mivel figyelemzavarom van, nem tudtam olyan jól tanulni, hamar meguntam mindent, és könnyebbnek éreztem angol nyelvet és irodalmat választani, mint az orvosira menni. Három évig tanítottam, de továbbra is mindennél jobban szerettem volna orvos lenni, ezért visszamentem az egyetemre. Az írást nem ötven évesen kezdtem, hanem húsz évvel korábban, orvosi folyóiratokban publikáltam, de a könyvvel várni kellett addig, amíg megértem és kontrollálni tudom a figyelemzavaromat, hogy legyen türelmem egy könyv megírásához. Nem véletlen, hogy az első, a Scattered Minds - a magyar címe Szétszórt elmék lenne - a figyelemzavarról szól.

Egy interjújában olvastam, hogy egy orvosnak érzékenyen kell tudnia hallgatni, mert az emberek jellemzően elbújnak a szavak mögé. A test lázadásában erre több példát is hoz, például az egyik páciense azt mondja, boldog volt a gyerekkora, de a miért volt boldog kérdésre már az a válasza, hogy azért, mert tudott úgy viselkedni, hogy ne dühítse fel a szüleit. Vagyis itt valójában egy szorongással, elnyomással teli gyerekkor bújik meg a boldog jelző mögött.
Az igazi pszichoterápiához az kell, hogy meghallgassuk a pácienseket, de ehhez előbb saját magunkra is hallgatnunk kell. Mikor tanuljuk meg a hallgatást? Gyerekkorunkban. Akkor tudunk magunkra hallgatni, ha minket meghallgattak. A gyerek viszont nem hallja és nem látja magát, ha a szülőket túl sok stressz éri, elfoglaltak, depressziósak vagy szenvednek valamitől. Akkor is nagyon szerethetik a gyereket, de nem tudnak úgy viszonyulni hozzá, ahogyan neki szüksége lenne erre. Egy pszichiáternek vagy egy terapeutának az lenne a szerepe, hogy tükör és visszhang legyen. De ahhoz, hogy egy pszichiáter, egy orvos, egy terapeuta vagy én ne egy eltorzított tükröt tartsunk a páciensnek, saját magunkat is tisztán kellene látnunk. Saját magunk meghallása az alapja annak, hogy valaki mást is meg tudjunk hallgatni.


A sorok között olvasva azt érezni, nem szereti az önsegítő könyveket. Mi a baj ezekkel, és hogyan határozna meg a saját könyveit?
Valóban utálom az önsegítő könyveket. Nem nyújtanak belátást, csak mindenféle receptet adnak ahhoz, hogyan javítsd meg magad. Nem érdekli őket, hogy a bajok honnan erednek, milyen tapasztalatok tettek azzá, ami most vagy, az öntudatot nem fejlesztik, nem kezelik. Pedig nem az kell, hogy megmondd, mit csináljak, hanem hogy megismerjem magam, mert akkor rájövök, mit kell tennem azért, hogy jobban legyek. Buddha azt mondta, legyél a saját magad lámpája, belül keresd a választ. Az én munkám, hogy az embereket ráébresszem: tenniük kell az egészségükért. A könyveim általában azért sikeresek Észak-Amerikában, mert az olvasók a bemutatott páciensek történetében felismerik magukat.

Miért szégyelljük a haragot vagy nyomjuk el magunkban?
Ha egy kétéves gyerek haragszik, mert valaki nem adja oda neki azt a játékot vagy ételt, amit akar, akkor a szülő általában nem bírja ki, fél a gyerek haragjától, dühétől, és azt kéri tőle, arra neveli, hogy nyomja el. A gyereknek szüksége van a szülővel való szoros - nem feltételnül jó, de mindenképpen szoros - kapcsolatra, ehhez azonban fel kell áldoznia a személyiségét, el kell nyomnia magát, és később a társadalom még inkább erre fogja kényszeríteni. Kevés az olyan nyitott szülő, aki elbírja a gyerek valódi énjét. Én sem ilyen voltam. Három gyerekem van, amikor kicsik voltak, munkamániás orvos voltam, nem volt türelmem elfogadni és úgy látni őket, amilyenek voltak. Hogy a szoros kapcsolatunk megmaradjon, meg akartak felelni nekem, elnyomták a saját érzéseiket, és most felnőttként ezzel küzdenek. Ez a körforgás sok-sok generáció óta öröklődik, ezért senki nem vádolható, mert minden szülő a legjobbat teszi, amit csak tud, de a szülőt is korlátozza az, amit gyerekkorában átélt. Közben egymásnak örökítjük át az igényt, hogy ne legyünk saját magunk.


Ha ez így van, borzasztóan nehéz egészségesen, jól élni. A könyveiben olyan páciensek történetét ismerjük meg, akik túl későn jöttek rá a bajok forrására, szenvedélybetegekké lettek, halálos, súlyos kórokkal küzdenek.
A valóság és a hitelesség nem hagy el minket soha, mindig bennünk van, ha nem is érezzük, akkor is itt van, csak esetleg nem látjuk. Az élet kényszerít minket arra, hogy felébredjünk, ez valakinél csak akkor következik be, amikor rákos lesz. Orvosként sokszor hallottam azt a pácienseimtől, hogy a betegségük a legjobb dolog, ami történt velük, igaz, nem javasolják másnak, hogy így tanuljon, de ez a betegség kényszeríti rá őket arra, hogy először az életükben saját maguk legyenek. A kérdés, hogy mikor vagyunk hajlandók szembenézni az elhallgatott, elnyomott énünkkel, gondolatainkkal, érzéseinkkel. Valaki akkor, amikor a párja elhagyja, valaki akkor, ha beteg lesz, valaki akkor, ha szomorúságot érez. A társadalom szerepekbe kényszerít mindenkit, azt kéri, másokat segítsünk, másokat gondozzuk, figyeljünk a külső dolgokra, viselkedjünk a szerepünknek megfelelően anélkül, hogy magunkra is gondolnánk. Közben sokan elégedetlenek az életükkel, vagyis nem érzik elégnek, amit tesznek. Szerencsére tudunk szenvedni, érzünk fájdalmat, és ez sokszor ráébreszt minket arra, hogy mit kényszerítünk magunkra.

A sóvárgás démona azt üzeni, ha nem döbbenünk rá arra, hogy miért szenvedünk, akkor gyógyulás helyett kialakul a szenvedély, a függőség.
A szenvedély nem jelent mást, mint az elkeseredett küzdelmünket, hogy elkerüljük a szenvedést. Miért akarjuk módosítani a tudatunkat? Mert szenvedünk valami miatt. Mikor kell kábítani valakit? Ha erős fájdalmat érez. Hora Tamás Amerikában élt pszichiáter szerint az addikció lényegében olyan erőfeszítés, amelynek során az élet nehézségein külső gyógymódokkal próbálunk meg úrrá lenni, de egyetlen külső gyógymód sem képes úgy javítani az állapotunkon, hogy közben ne rontson rajta. Az akaratunk arra vezet minket, hogy a szenvedélyt kövessük, és ez hosszú távon még több szenvedést okoz. A szenvedély mindig a szenvedéssel kezdődik: aki függő, annak a gyerekkora tele volt fájdalommal. Magyarországon sok az alkoholista, mert sokan szenvednek. És még bántjuk és büntetjük is őket azért, mert el akarják felejteni a fájdalmukat. Észak-Amerikában háborút vívnak a drogok ellen, de szerekkel nem lehet háborúzni, csak emberekkel: pont azokkal folytatják ezt a háborút, akiknek az élete tele van szenvedéssel. Ha egy rendőr megtudja, hogy egy gyereket szexuálisan bántalmaznak, megpróbálja menteni. Ha nem menti meg, a gyerek gyötörve lesz, és felnőve szerekhez fog nyúlni, hogy kábítsa a fájdalmat. Majd ugyanaz a rendőr, aki megmentette volna ezt az embert gyerekként, börtönbe fogja zárni. Ezt a logikát követi a magyar politika is, éppen azokat bünteti, akinek a szenvedését az átlagember el sem tudja képzelni. Borzalmas sorsokat ismertem meg a drogosok között végzett munkám során. A legszomorúbb, hogy minden a szemünk előtt zajlik, de nem akarjuk látni. Ha nem biztosítjuk a gyógyuláshoz, fejlődéshez szükséges környezetet, ha a szenvedélybeteg nem kap szeretetet, támogatást, tiszteletet - márpedig általában nem adjuk ezt meg neki, sőt még több stresszt szabadítunk rájuk, amikor bűnbakká tesszük, a társadalmon kívülre helyezzük - akkor azzal garantáljuk számára a visszaesést.

Vannak jó gyakorlatok?
Lennének, de egyszerre lenne szükség a jó akaratra és a felkészült szakemberekre, hogy humánosan, a legjobb tudásunk szerint segítsük a szerencsétlen sorsú embereket, akikhez általában gyerekesen, naivan, előítéletesen közelítünk.


Azt írja, kiveszett a test, lélek és a tudat egységének, egészének gyógyítása, holott ennek természetesnek kellene lennie. Miért van az, hogy ha valaki orvosként a spirituális szemléletet is követi, azt szkeptikusan fogadják?
A nyugati világban már Szókratész óta elválasztják a lelket a testtől. Ennek hozománya, hogy a nyugati világban az orvostudomány nagyon sokat fejlődött, majdnem csodákra képes. De minél jobbak az orvosságok, minél pontosabbak a gépek, annál inkább csak a testre összpontosítunk. A fizikai szenvedésről orvosként természetesen beszélünk a páciensekkel, de az érzelmi traumáról való beszélgetéshez bátorság kell a részünkről, mert akkor a saját magunk szenvedésével is szembe kell néznünk, és az orvosok, hasonlóan a legtöbb emberhez, nem akarnak tükörbe nézni. Ha bejön valaki gyulladással, idő és belátás kell ahhoz, hogy megkérdezzem tőle, milyen az élete, mi van a párjával, milyen volt a gyerekkora, sokkal könnyebb felírni a receptet és azt kérni, jöjjön vissza egy hónap múlva. Az egészségügyi rendszer nem támogatja, hogy az orvosok több időt töltsenek a beteggel, hogy megismerjék a körülményeiket.

Magyarország történelme elszomorítóan sok stresszt hagyományozott az emberekre, írja A test lázadása bevezetőjében. A történelmi traumák is okozhatják Magyarország rossz egészségügyi mutatóit?
Magyarországon sok szenvedés, sok bánat, reménytelenség, bizalmatlanság van, nem csak mostanában vagy az elmúlt században, hanem mindig is, erről szól a magyar lélek szép képviselője, a Himnusz is. Magyarország dobogós az öngyilkosságok számában. Amikor nyolc éve A sóvárgás démonát írtam, egy év alatt Kanadában százezer férfiból 12-13 halt meg májsorvadásban, Franciaországban 14-15, a második helyezett Romániában ötven, Magyarországon száz. Az ország úgy volt listavezető, hogy hétszer-nyolcszor annyian haltak meg az alkoholizmus miatt, mint Kanadában. Ezek a számok nem a magyar személyiségről, nem a magyar génekről beszélnek, hanem arról, hogy a magyarországi körülmények évszázadok óta nehezek, és kívülről úgy látszik, azok is maradnak.

De azt írja, a személyiségnek nagy szerepe van abban, hogy az őt ért stressz végül megbetegíti-e vagy sem.
Bizonyos stressztől azonban nem lehet védekezni. Ha valaki megszállja az országomat, az nem egyéni kérdés, ahogy a gazdasági válság sem az. De valóban sok belső stresszt okozunk magunknak anélkül, hogy tudnánk. Például elnyomom a negatív érzéseket, hogy mindig kedves legyek másokkal, hogy ne érezzem a saját fájdalmamat. Amikor hét évig dolgoztam a Vancouveri Kórház azon osztályán, ahol haldokló betegek feküdtek, és én láttam el őket az utolsó szakaszban, sokan mondták, hogy nem értik, miért kerültek ide, hiszen életükben nem volt egy negatív gondolatuk sem. Magamban akkor azt gondoltam, sajnos éppen ezért vagytok itt. Mert a negatív gondolkodás hiánya nem azért volt, mert mindig minden jó volt, hanem mert nem merjük érezni, milyen rosszak a dolgok, mert úgy nőttünk fel, hogy ne vegyük tudomásul a stresszt. Ezért az első lépés, amit mindig hangsúlyozok, az önbelátás, az önmegismerés. Ha mindig elfogadok minden feladatot annak dacára, hogy már azzal nehéz megbirkóznom, amit most teszek, de megjátszom, hogy erős vagyok és mindent elbírok, ha nem tudok nemet mondani, mert attól félek, utána már nem fognak szeretni vagy tisztelni, azzal sok stresszt okozok saját magamnak és nem fogok tudni védekezni. A test lázadásának angol címe az, hogy When the Body Says No, vagyis amikor a test nemet mond. Ha én nem mondok nemet, akkor sajnos a test fog.


Észak-Amerikában mennyire számít tabunak, ha valakinek lelki problémája van? Itthon azt tapasztalom a környezetemben, ha valakinek szakembert javasolnak, arra az a válasz, hogy de én nem vagyok bolond.
Vancouverben dolgozik egy spirituális tanár, Eckhart Tolle, aki szerint az ember legnagyobb eredménye, ha belátja, milyen bolondságai vannak. De ez nagyon nehéz. Észak-Amerikában annak dacára, hogy nyíltan beszélnek a lelki bajokról, az emberek továbbra is stigmatizálják, szégyellik ezeket. Én azért beszélek nyíltan a saját bajaimról, mert nem vagyok hibás, senki nem tehet arról, ami velem történt, de meg kell tanulnom elfogadni és kezelni a helyzetem. Meg szeretném győzni az embereket arról, hogy nincs semmi restellnivalójuk.

1944-ben született Budapesten, 1957-ben vándorolt ki a családjával Kanadába. Sokszor és nyíltan beszél a gyerekkoráról, hogyan látja, fel tudja dolgozni a múltja traumáit?
Mindent fel lehet dolgozni, nincs, amit ne lehetne, ha van képesség, akarat és segítség hozzá. A múlton nem lehet javítani, de a jelenen igen. Azon, hogy egy 1944-ben született zsidó baba voltam a német megszállás alatti Budapesten, hogy a nagyszüleim Auschwitzban pusztultak el, hogy az anyám az első évemet gyászban és stresszben élte le, nem tudok változtatni. De azt a tényt, hogy munkamániás vagyok, kezelhetem. Az első évemben úgy érezhettem, hogy engem nem akarnak, nem szeretnek, mert anyám nem mosolygott, mikor rám nézett, de hát hogy is tudott volna mosolyogni abban a stresszben, amiben élt? (És én még így is sokkal szerencsésebb voltam, mint a drogos pácienseim, mert engem az első év után egy szerető család vett körül, de őket a családjukon belül bántalmazták éveken át). Amikor egy gyereket fizikailag vagy lelkileg bántanak, a gyerek úgy tolmácsolja magában a dolgot, hogy nyilván ezt érdemli, ez jár neki. Én hogy kompenzáltam? Eldöntöttem, hogy nagyon fontos leszek, orvos leszek, mindenkit állandóan szolgálok, éjjel-nappal hívhatnak, ha nem dolgozom, úgy érzem, nem érek semmit. Az első évem sosem lesz másként, de hogy hogyan értékelem saját magam, azon változtathatok. El kell hinnem, hogy nem azért vagyok értékes, amit teszek, hanem azért, mert létezem. Minden embernek megvan a maga értéke, a kérdés az, meg tudjuk-e ezt találni magunkban? A válasz, hogy persze. A traumát fel lehet dolgozni, túl lehet lépni rajta, ha valaki meghallgatja vagy meglátja bennünk az egészet, és nemcsak a működési zavarokra figyel, azokra ír receptet, hanem érezteti velünk, hogy értékesek vagyunk. De hát éppen erre nincs manapság a világnak türelme.
Fotók: Nagy Attila

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Hiba történt a modul működésében